Christopher Moore: Prérifarkas blues

Eredeti cím: Coyote Blues (1994)
Fordította: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2011


"Úgy vélte, ha vágyat, szenvedélyt vagy akár haragot mutat, azzal elárulja magát, hát elnyomta ezeket az érzéseket, amíg el nem haltak. Az élete kiegyensúlyozott, stabil és biztonságos volt."

Christopher Moore-t azért szeretem, mert vicces. És azért, mert komoly témákat is bele tud csempészni a sok marhaságba.

A főszereplő, Samuel Hunter, különleges fickó. Moore később találta fel a bétahímet, de szerintem már ennek a karakternek a születésekor is ott motoszkált valahol a tudatalattijában... Sam sikeres ugyan, de csak azért, mert megtagadja önmagát. Elszakadt gyökereitől, elfeledte régi nevét (de én emlékszem rá: Samson Egyedül Vadászó), elhagyta saját személyiségét. Cserébe bárkit és bármit tud alakítani, attól függően, mi kell a sikeres üzlethez. Jó autója van, lakása egy klassz helyen, de ennyi. Se nő, se család, se igazi élet.

Na de hogy ne sajnáljuk szegény annyira, jön A Megementő. Prérifarkas, a csintalan indián isten (aki egyébként Sam-Samson szellemi vezetője). Olyan ő, mint egy dzsinn. Kérhetsz tőle dolgokat, szívesen segít. De figyelj, hogyan fogalmazol! Szóval megmentő, azt mondtam. Túloztam, na. Próbál segíteni Samnek, de eléggé önző ahhoz, hogy ez ne mindig sikerüljön. És lökött is, de nagyon. És folyton átváltozik. Imádom :)
Az ő családi ügyei elég bonyolultak, nem elég az indián banda, van egy kis kavarás az egyiptomi istenekkel is...

Aki nekem fontos volt még, az Pokey, a varjak sámánja. Alkoholista, nagyon lökött, de valahogy mégis meggyőző. Ő hisz a történetekben, amiket mesél. Tőle hallunk álmokról is, amelyek a jövőt mutatják. Az ő szellemi vezetője szintén Prérifarkas, csak hogy ne legyen egyszerű a dolog.

Ők hárman adják a történet vázát. Visszaemlékezések, kalandok, balhék, minden van. Szerelem is, de az is kacifántos. Van mese az indiánokról, és még Jézus is felbukkan. Ja, motorosok is vannak :) Igazi fekete bőrszerkós, vad alkesz figurák, ahogy a sztereotípiák megkívánják.

"- Mormon vidék?- Ők népesítették be ezt a térséget - magyarázta neki Sam. - Úgy hiszik, hogy Jézus meglátogatta az indiánokat, miután feltámadt halottaiból.- Ja, ő. Emlékszem rá. Szőrös arc, nagy hűhó a halálról és a feltámadásról... Egyszeri feltámadás. haha. Vicces volt. Próbált megtanítani vízen járni. Télen egész jól megy."

Moore előszeretettel szövi össze a könyveit úgy, hogy egy-egy szereplő előkerül ott is, ahol nem számítanánk rá. Ezt a bluest a főszereplőkön kívül dalolja még Rivera nyomozó és Menta Friss is. Utóbbinak például most már ismerjük születéstörténetét és neve eredetét. A Mocskos melóban majd újra felbukkan. Arra sajnos nem emlékszem, hogy a szeme ott is sárga-e.

"A nevük legyen Absarokee, "A Nagycsőrű Madár Gyermekei". És egy nap majd buta fehér emberek jönnek ide, rosszul fordítják le, és varjaknak nevezik őket."

Nem vártam ettől a könyvtől világmegváltást, szerencsére nem is kaptam. De legalább kacagtam néhány jólesőt. És újra elgondolkodtam egy régi kedvenc témámon, az isteneken. Az egyiptomi vallás az itt most mellékszál, sokkal érdekesebb az indiánok hite. A szerző tisztelettel, de poénokkal körbevéve beszél az indiánokról. Akármennyire divatosak is az őslakosok, nem tudok róluk túl sokat. Moore segített nekem picit többet megtudni. Remélem ír még ilyet. Vagy akár bármilyet. És az Agave megtartva jó szokását, jól kiadja magyarul. Remélem :)

Ó, majdnem elfelejtettem. Találtam egy részt, amit Ashandir cimborám remélem értékelni fog:

"Gondolom, nem tudsz átváltozni kétszemélyes repülővé vagy valami hasznossá. Prérifarkas a fejét rázta.
- Csak élővé: állattá, bogárrá, kővé."