Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

Eredeti cím: 
Now Wait for Last Year
Fordító: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2008

"A világon a legszörnyűbb hang a valahavolt hangja: a múltban él, a jelenben pusztul, a jövőben portetem."

2055, Terra.
A Dr. Eric Sweetscent műszervsebész életén át megfestett világban vagyunk. A doki átlagos fickó, átlagos problémákkal. A házassága szörnyű, a munkáját unja… A munka egyébként izgalmas. Azzal foglalkozik, hogy a nagyon gazdag és nagyon öreg főnöke csettintésére ugrik, és kicseréli az éppen soron következő szervét. Szív, tüdő, máj, nincs akadály… Egészen egyszerűen nem hagyja, nem hagyhatja meghalni a testet. Pedig néha az az egyetlen megoldás...

"Eric furcsa nézeteket vallott az öngyilkosságról. Az erkölcsi kódexe és az orvosi esküje ellenére hitte - és eme hite saját élete nagyon is valóságos tapasztalatain alapult -, hogy ha az ember meg akar halni, joga van hozzá. Ezt nem támasztotta alá kidolgozott érveléssel, meg sem próbált ilyesmit konstruálni. Számára evidensnek tűnt. Eleve nincs rá bizonyíték, hogy az élet kellemes. Van, akinek az, másoknak nem."

Ha már házasság, akkor létezik Mrs. Sweetscent is. Ő ugyanannál a cégnél dolgozik, ugyanannak a főnöknek. A feladata a tökéletes babavilág létrehozása. Ez egy úri huncutság, a megrendelő gyerekkori világának újbóli felépítése. Ráadásul a Marson…

"A mousteri időkben a Lilicsillag Alfa Kentauri Birodalmának egy flottillája érkezett a Szol-rendszerbe, gyarmatosította a Földet és bizonyos mértékig a Marsot. Halálos civakodás tört ki a két világ telepesei között, amit hosszú, ocsmány háború követett, melynek eredményeképp mindkét szubkultúra rémes barbarizmusba hanyatlott. A klimatikus hibáknak köszönhetően a marsi telep kihalt, a terrai viszont átküzdötte magát történelmi korokon, vissza a civilizációig. Az Alfától a Lilicsillag-ríg konfliktus miatt elvágott terrai telep bolygóméretű és népes lett, eljutott odáig, hogy fellőtte az első műholdat, majd személyzet nélküli hajót küldött a Lunára, végül pedig embereket is... és újra sikerült kapcsolatba lépnie származási helyével. A meglepetés természetesen mindkét oldalon óriási volt."

A Föld egy galaktikus háború résztvevője. A másik két fél a csillagiak és a rígek. Ők egyébként már nagyon-nagyon régen bunyóznak egymással, nem is egészen értem, mi szükség van ránk.

"A Terrán az ENSZ-vezetés központjában, a Wyoming állambeli Cheyenne-ben a hadifogolytáborok mellett létezett egy olyan foglyul ejtett, agyartalanított rígcsoport, amit a terrai katonai vezetés közszemlére állított ki. A polgárok besorjáznak, és jó sokáig bámulják tátott szájjal ezeket a hat végtagú, kitinpáncélos lényeket, amik kettő vagy négy lábon nagy sebességgel képesek haladni. A rígeknek nincs hangképző szervük, a méhekhez hasonlóan érzékelőcsápjaik finom, táncszerű mozgatásával kommunikálnak. A terraiakkal és a csillagiakkal gépi fordítódoboz révén értekeznek, s a szájtátik ennek segítségével faggathatják ki megalázott foglyaikat."

A háborúhoz ugye kellenek trükkös fegyverek. És akár egy drog is lehet fegyver. Főleg ha olyan szép mellékhatásai vannak, mint a súlyos függőség és a főbb szervek károsítása. Az már szinte mellékes, hogy élvezeti cikk is: hallucinogén. Emiatt próbálja ki a doki felesége. A hatás lenyűgöző: ugrálhatunk az időben, sőt, akár párhuzamos dimenziókban is. Mindenki csak egyfelé „utazik” vele. A hátrány az, hogy nem lehet irányítani. Az elvonási tünetek ellen a jelenben nem létezik gyógymód, de ha már úgyis segít egy újabb adag, akár a megoldás is előkerülhet a delíriumban.

"Mindent tudok a Frohedadrine-ról. Én találtam ki a nevét. A német Froh, azaz boldogság, a latin heda-, az öröm szó gyöke, a drine pedig…"

Említettem, hogy a főszereplő házassága nem az igazi.  Annyira nem az, hogy Mrs. Sweetscent úgy akarja rávenni a férjét, hogy segítsen, hogy neki is bead egy adagot. Innentől kezdve éreztem úgy, mintha egy megbolondult körhintán ülnék. Eric a jövőbe, Kathy a múltba, egy harmadik szereplő pedig azonos időben utazik párhuzamos világokba. Millió lehetőség felbukkan. Láthatunk jobb és rosszabb megoldásokat, mint a kiinduló világban. Rengeteg a lehetőség, a gondolatba is belerokkanok…
A könyvben egyébként nem ennyire hangsúlyos ez a rész, de engem ez fogott meg leginkább.

Kezdem már átlátni PKD világát. És rájöttem, hogy nem úgy szeretem őt, mint mások. Apró részletekbe ragadok bele, zseniális kis fogásokba, egy-egy elejtett mondatba. Ezért is merem ezeket ennyire részletezni, hiszen tulajdonképpen a poént nem lövöm le. Ha lenne efféle ambícióm, kikerekíteném amit ő vázlatosan hagyott…