John Scalzi: Vének háborúja

Eredeti cím: Old Man's War
Fordító: Pék Zoltán
Agave Könyvek, 2012 május 10.
256 oldal

"Az öregedést nem lehet megállítani. A génterápia, a szervátültetés, a plasztikai sebészet megtette a magáét, de az öregség mégis utolér. Ha új tüdőt kapsz, a szíved egyik billentyűje áll le. Ha új szívet kapsz, a májad dagad akkorára, mint egy felfújható gyerekmedence. Cseréltesd ki a májad, és a stroke intéz el. Ez az öregedés adu ásza: az agyat még most sem tudják pótolni."

John Perry a hetvenötödik születésnapján hátrahagyja egész addigi életét: a felesége emlékét, a gyerekeit, ismerőseit. Jó oka van erre: a GYV (Gyarmati Véderő) kötelékébe készül bevonulni kettő, tíz, vagy ki tudja hány évre...

"Alulírott megértem és elfogadom, hogy szabad akaratomból és elhatározásomból, külsô kényszer hatása nélkül, önként beállok a Gyarmati Véderôhöz nem kevesebb, mint kétéves szolgálatra. Tudomásul veszem továbbá, hogy a szolgálati idômet háború vagy szükséghelyzet esetén a Gyarmati Véderô egyoldalúan meghosszabbíthatja, maximum nyolc évvel."

A GYV-ről és a Gyarmati Szövetségről nem tudunk meg szinte semmit. Csak azt, hogy van, és bármit is csinál, az szigorúan titkos. Aki bevonul hozzájuk, az az utolsó papír aláírásától számított három nap múlva megszűnik létezni. Nem állampolgára többé egyetlen földi államnak sem, nem marad semmi tulajdona. És már soha nem tér vissza a Földre.

A többség a hetvenötödik születésnapján vonul be, holott kihasználhatnák még a harminc nap türelmi időt. Legtöbbjüknek viszont már nem él a házastársa, a gyereki felnőttek. Nincs mire várni. Nem hiába igyekeznek: az öreg, meggyötört testük megfiatalodik a bevonulás után. Ez pedig megéri a kockázatot. Inkább vállalják a rizikót, hogy fiatal testben halnak meg valahol a Földtől távol, mint hogy a Földön éljék le szánalmas öregségük maradék éveit. Azt hiszem, én is így döntenék.

Szóval John Perry bevonul. Három nappal a történet kezdete után máris a paszulyjáraton ülve távolodik az életétől. Ez a paszulycucc egy nagyon vastag kábelkötegen közlekedő fánk alakú fülke Nairobi és a stacionárius pályán álló Gyarmati Állomás között.  Az űrállomáson, ahova viszik, azonnal sikerül összebarátkoznia néhány leendő újonccal. Együtt örülnek a jó kajának, együtt várják a vizsgálatot, majd a teszteket. Ééés együtt esnek át a változáson.

Erről a fiatal test dologról valami olyasmi ugrott be elsőre, mint ami Richard Morgan Takeshi Kovacs trilógiájában van, vagyis hogy a test eldobható, a tudatot pedig tárolják valahol, ahonnan gond nélkül beilleszthető egy új testbe a régi meghibásodása esetén. Nos, majdnem igazam lett. Maradjunk annyiban, hogy a műtéti hegek az emlékeinkben élnek tovább...

"A Földön a katonák egyetlen előnye, hogy pontosan tudják, ki az ellenség, és bizonyos határokon belül azt is, hogyan fog zajlani a csata: milyen csapatokkal, fegyvernemekkel, célokkal. Ezért aztán az egyik háborúban vagy bevetésen szerzett tapasztalat közvetlen alkalmazható máshol, még ha a háború oka vagy a csata célja teljesen különbözik is."

A kiképzés embertelen, a kiképző tiszt meg egy imádni való seggfej. Pont, mint a filmekben. Egy igazi vadállat, aki egyszerre akarja megtörni, behódoltatni, keménnyé tenni, igazi harcossá képezni az "ifjoncokat". De arra, ami jön, igazából nem lehet felkészülni. Milliónyi idegen faj, köztük lepkesimogatósan szelíd és emberevősen vad is. Bónuszként első ránézésre nem tudhatod, melyik melyik. Mind érdekes, mind idegen.

"Mire megérkeztünk a Cova Bandára, már a teljes kiborulás szélén álltam.
Talán éppen a covanduk miatt, akik sok tekintetben az emberi faj szakasztott másai: kétlábúak, emlősök, elképesztően tehetséges művészek, főleg költészetben és drámában jeleskednek, gyorsan szaporodnak, és szokatlanul agresszívak, amikor az univerzumról és az ő helyükről van szó. Az emberek és a covanduk gyakran harcolnak ugyanazért a gazdátlan területért. Sőt, a Cova Banda eredetileg emberi település volt, csak aztán egy helyi vírus miatt a telepesek csúnya pluszvégtagokat és gyilkos pluszszemélyiséget növesztettek.
A vírus a covanduknak nem okozott fejfájást; simán beköltöztek. Hatvanhárom év elteltével a Gyarmati Szövetség tudósai végre kifejlesztettek egy vakcinát, és vissza akarták kapni a bolygót. Pechjükre a covanduknak (ismét csak nagyon emberi módon) nem volt ínyére az osztozkodás. Úgyhogy mentünk harcolni a covanduk ellen.
Akik közül a legmagasabb sincs három centi."

Sorban megismerjük a többieket is. A szerző fantáziája úgy tűnik kimeríthetetlen, mindig jelennek meg újabb lények, újabb érdekes nevekkel, olyanokkal, mint pl. a gehaar, bathunga, whaid, gindal, tachyon. Szerencsére egyáltalán nem száraz leírásról van szó. Féltem is kicsit, hogy ez az űrháborúsdi nem egészen lányos téma (nem is az), de könnyen emészthető, és poénokkal oldott. A második rész előkészítése, a Szellemhadtest körüli tapogatózás meg kifejezetten szívott magába. A szerző egy egészen friss interjúban azt mondja, "vigyáztam, hogy ne legyenek közvetlen párhuzamok a való világ és az általam teremtett között". Nos, azért egyet mégis találtam.

Vigyázat, spoiler!

A könyv végén, amikor Perry befejezi az aktív katonai részt, az nekem teljesen olyan volt, mint hogyha a Forrest Gumpot nézném, csak egészséges emberrel. Ugyanaz a mese: kitüntetés, legfrissebb hősként turnézás a gyarmatokon, parádék, fellépések. Majd újabb bevetés, előléptetés, PR-körút, ésatöbbi. Lehet, hogy csak túl sokszor láttam azt a filmet, nem tudom. De ez zavart. Amúgy biztos így megy a valóságban is, egy hőst nem felejtenek el hamar. És meg is érdemli.

Spoiler vége

Szóval az van, hogy szerettem olvasni ezt a könyvet. Tízből legalább kilenc és fél pont, és nem azért mert reci (ezúton is köszönöm az Agave Könyveknek!).  Várom a folytatást, remélem hamar jön. Ezt nem lehet itt abbahagyni...